Eltelt 4 hónap, hogy elhagytam a munka világát, most már azt hiszem, írhatok az első benyomásaimról, milyen is nyugdíjban lenni, hiszen ennyi idő már több, mintha szabin lettem volna.
A legelső érzés minden reggel, amikor felébredek, a mérhetetlen nyugalom. Nincs stressz a kötelezettségek miatt, ami a munkába járás velejárója. Persze kötelezettségek most is vannak már reggeltől, de ez nem ugyanaz, hiszen mindent, ami kötelező, magam rovom ki magamnak. Milyen más ez! Csak az tudja, aki így él!
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs hiányérzetem, hiszen 41 év munkaviszony nem illan el az ember életéből ripsz és ropsz. Igen, hiányzik néha az, hogy egy ebéd vagy kávé mellett beszélgessek, hogy megoldjak egy sürgős incidenst, hogy valami jó kerülő megoldást egy sürgős üzleti problémára vagy tudom is még mi minden.
A hivatali munka még nem hiányzik. Lehet, hogy majd fog, ám most még olyan sok itthon a tennivaló, hogy nem tudom elképzelni, hogy unalomból újra munkát keressek.
Az első két hónap reggeltől estig dolgoztam kint a kertben, szinte abbahagyhatatlanul. Ez a pánikszerű munkakényszerem alábbhagyott, már tudok csendesen üldögélni a teraszon és figyelni az életet.
A kutyák körém telepedve szuszognak, a szomszéd macskái vígan grasszálnak a kertben, a kakas üvöltve kukorékol, a madarac viháncolnak, a lepkék fogócskáznak, én meg boldog vagyok, hogy mindennek részese lehetek.
Ez a 4 hónap arról is szólt, hogy meg kellett tanulnom, nem kell nekem itthon megváltani a világot. Nem kell beleszólni olyan dolgokba, amihez kevés közöm van és nem kell segíteni akkor, ha nem kérnek. Persze még a tanulási folyamat elején vagyok, ezt ugyanis nem olyan könnyű megvalósítani, de igyekszem.
Ennyit az első benyomásokról.
És végre, érik az imádott gyümölcsöm, a sárgabarack, tegnap óta azt eszem álló nap, ISTENI!!!!!!!